Czinimini és az univerzum

Úgy alakult, hogy nyaraláskor a gyerekek összehaverkodtak a szomszédban lakó gyerekekkel, és az apukák együtt főztek harcsapaprikást, amit a pecázásból hozott kisfiam az apjával. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a harcsát a tó tulajdonosa fogta, mert a fiúk horgász felszerelése arra nem volt alkalmas, de azért ők is fogtak halat, csak visszadobták. :) Együtt vacsoráztunk, aztán a gyerekek együtt csellengtek a szomszéd gyerekekkel, jó volt. De most jön a csoda.

A nyaralás után a csajok facebookon tartották a kapcsolatot, sőt a lányom említett valami meghívást, és komolyan is gondolták.És valóban, egyik nap felhívtak és meghívták a lányom a 250 km-el távolabb található otthonukba egy hétvégére. Mivel megbízható, rendes embereknek tűntek, igent mondtam. Aztán beindult a nagyszülői "aggódó gépezet". Hogy tehetek ilyet? Nem is ismerem ezeket az embereket, csak egy hetet töltöttünk együtt. Pont oda? Egy ekkora gyereket? Egyedül? ( Nem, nem egyedül, a két lánygyermekes apuka Budapesten dolgozik, és hétvégén hazavonatozik. Vele ment volna a lány. ) És mi lesz, ha ...? 

Gondoltam jobb a békesség, meg aztán rám is hatott az aggódás, különben is "mit számít" 10 e Ft, elkezdtem a közeli nagyvárosban szállást keresni, hogy ott is legyek meg nem is. Amikor megemlítettem, hogy mégsem vonatoznának, hanem mi visszük őket, hamarosan felhívtak, hogy akkor ne keressek semmit, elférek én ott az öcsivel, nyugtunk lesz(!), ne aggódjak. Hát ekkorra már elég kínosan éreztem magam. Ilyen rendes emberek, én meg itt bonyolítom a helyzetet, de nem mondhattam vissza, mert ott aggódtak a nagyszülők. Rövid tipródás után elfogadtam a meghívást, igyekeztem olyan hasznos dolgokat venni, ami nekik nem terem meg a kertben és elindultunk.

Fantasztikusan jól éreztük magunkat, kisfiam sírt, amikor haza kellett jönni, és remélem, a háziak sem érezték magukat rosszul. Nagyon kedvesek, szívélyesek voltak, amihez a fővárosban egyáltalán nem vagyunk hozzászokva (a gyerekek is zavarba jöttek tőle). Saját kertjükben termett dolgokból főztek, de olyan terülj-terülj asztalkám volt, hogy végig sem tudtuk kóstolni. Próbáltuk kivenni a részünk a munkából, de nem engedték.

Én városban nőttem fel, persze a gyerekink is, hatalmas élmény volt a csendes falu, a csirke hajkurászás, a békák az esti utcán, a közeli horgásztó, a falunap stb. Azt is láttam, hogy igaz, hogy kb. 5-ször akkora házban laknak, mint a mi lakásunk, de iszonyú sokat dolgoznak, hogy minden rendben legyen, és rendben is van. És egyáltalán nem volt bennem semmi irigység, csak a csodálat és a kíváncsiság. Kicsit olyan volt oda-vissza, mintha egy idegen kultúrával ismerkedne az ember.

Szóval ezúton is köszönöm a barátainknak ezt az élményt! Hamarosan kitalálunk valamit, hogy lehetőségeinkhez képest viszonozzuk.

Soha nem szerettem a "rúgassuk ki a tanárt!" nevezetű kezdeményezéseket. Igyekeztem kimaradni ezekből.  De nem nagyon bánkódom, amikor úgy tűnik, hogy a múltkor ordenáré módon viselkedő tanerő elveszti a posztját.

Hát még most sem hiszem, de van állásom! Múlt héten elmentem az interjúra, aminek a végén abban maradtunk, hogy akkor most hétfőn kezdek. És így is lett. Többet erről nem írok, csak csendben és boldogan csodálkozom.

Kedveskéim!

Nem bírom megállni, nevelnem kell! Ezért szeretnék egy nagyon jó kis könyvet ajánlani.
A gimnáziumban legkedvesebb tanárom ajánlotta, H. B. tanár úr.

A Wikipédia szerint Konrad Lorenz (1903-1989) az ún. klasszikus összehasonlító magatartáskutatás egyik úttörője, a modern etológia egyik megalapítójának is szokták nevezni. Gyermekkori filmemlékeim szerint ő az a bácsi, aki után mentek a kiskacsák.

A címben található könyv kicsi, rövid, de nem könnyű olvasmány, tulajdonképpen csodálkozom, hogy gimis koromban elolvastam és még tetszett is. A szerző több fejezetben taglalja a magát civilizáltnak tartó emberiség legnagyobb problémáit. Az én könyvem 1988-as kiadású, a leírt dolgokból több csak azóta lett aktuális Magyarországon.

A hozzászólásaimat dőlt betűkkel írom. A könyvnek nem minden megállapításával  értek egyet, de hát megtehetem, velem sem kötelező egyetérteni, ld. mottó.

Élő rendszerek strukturális tulajdonságai és működészavarai

Nyugalom! Ez még nem bűn, csak a bevezetés. Nehezen emészthető, de azért megpróbálom röviden összefoglalni.
Az etológia az emberi és állati viselkedést egy adott rendszer működésének függvényeként tárgyalja, amely a törzsfejlődés és egyedi fejlődés során alakult ki. A mutáció, a gének újrakombinálódása mellett fontos és a kiválasztódás (szelekció), ami az alkalmazkodást eredményezi. Ha a biológus a különböző viselkedésmódok láttán felteszi - azt a csak az élővilággal kapcsolatban felmerülő kérdést - , hogy "mi célból?", és meggyőző választ talál rá, azt gondolhatja, hogy mindez a szelekció és alkalmazkodás eredménye. 
Az emberiség őrületig fokozódó versengését, fegyverkezést stb. látva nem kapunk megnyugtató választ a fenti kérdésre. Jobban megfigyelve kiderül, hogy ezek a viselkedésformák eredetileg fajfenntartó értéket fejlesztő viselkedési mechanizmusok torzulásai. 
Az ember szociális viselkedésének vizsgálata a legösszetettebb feladat, mégis e patologikus zavar segít a rendszer működésének megértésében, mint a fiziológia történetében többször, pl. E.T. Kocher és a pajzsmirigy hormonok működésének felismerése. Sok olyan emberi mozgatóerő van, amely a köznyelvben külön elnevezést kapott (gyűlölet, szerelem, harg, hűség stb.)
A hormonok hasonlatánál maradva feltételezhetjük, hogy az emberi lelkiállapotok és cselekvőkészségek egy harmonikus motivációs rendszert alkotnak, amelyek tagjai nélkülözhetetlenek. A gyűlölet, hűség, bizalmatlanság önmagában nem jó vagy rossz, mint ahogy a pajzsmirigy sem jó vagy rossz. Az az általános közfelfogás, hogy pl. a szeretet és bizalom önmagában jó, a gyűlölet, bizalmatlanság önmagában rossz, abból származik, hogy általában az előbbiekből hiány, az utóbbiakból pedig felesleg tapasztalható. Hát, nekem ez aztán teljesen új megközelítés! Érdemes rajta elgondolkozni. Nem is tudok vele egészen egyetérteni, de hát én nem vagyok etológus. A felhozott példa a túl nagy szeretettel tönkretett tehetséges gyerekekről szerintem nem egészen állja meg a helyét. Az nem szeretetről, hanem a szülő önzéséről, butaságáról szól. Szerintem a gyereket nem lehet "túlszeretni", az igazi szeretet nem önző. De ha arra gondolok, hogy a szépségideál hogyan változott a testestől a csontsoványig, mégis az tűnik értékesnek, ami ritka. 
Van még pár szó a szabályozókörökről. Ha elképzelünk egy működésükben egymást felerősítő rendszerekből álló hatásmechanizmust, amelyben "a" esemény erősíti "b" hatását, az "c"-ét ..., végül "z" erősíti "a'-t, akkor egy pozitív visszacsatolású kört kapunk. Ez a rendszer labilis (a legkisebb csökkenés az összes aktivitás kihalásához vezethet), ilyen ritka természetben, pl. lavina. Egy ilyen labilis rendszert stabillá tesz egy olyan láncszem, melynek hatása a következőre annál gyengébb, minél erősebben hat rá az előző tag. Ez a negatív visszacsatolás (feedback) gyakori a természetben. Ez jó! Érdekes!
Na ezen is átrágtuk magunkat, jöhet a java!
 

1. Túlnépesedés

Ennek legalább a címét értjük.
Amíg egyedi szervezeteben nemigen találunk pozitív visszacsatolást, addig az élet mint egész mértéktelen. Növekedésének csak a szervetlen világ szab határt. Az emberi technika fejlődése és mindaz, ami az életünk megkönnyítését célozza paradox módon az emberiség tönkretételéhez vezet, önmaga megfojtásához. Ebben a folyamatban az ember legnemesebb tulajdonságai és képességei vesznek oda legelőször.
Például a zsúfoltság miatt eltűnik a vendégszeretet. Az ember képtelen a vele szembe jövő összes emberrel szívélyesen viselkedni, ezt az érzelmet néhány barátjára korlátozza, a többieket pedig megpróbálja kizárni. Ehhez viszont az embertelenség, részvétlenség tapad. Elég arra gondolni, hogy a forgalmas nagyvárosokban fényes nappal történik rablás, erőszak anélkül, hogy bárki beavatkozna.
Hozzátenném, hogy ez nem egyszerű részvétlenség. Ismert a jó tanács: "Ne nyúlj a verekedő kutyák közé!" Hát ki az, aki odamenne segíteni, hogy kést kapjon az oldalába?! Maximum a rendőröknek lehetne szólni, akik általában hasonló okból kerülik az ilyen környékeket. Hány hírt hallani, amikor a másikért beugró ember fullad a vízbe stb. Nem lehet általában kijelenteni, hogy részvétlenek vagyunk! Habár amikor eszembe jut a gyerekem, aki a kicsinek hozott fagyival egyensúlyozva arra járó ismerősök orra előtt felbukott a biciklivel, és senki nem segített vagy meg nem kérdezte, jól van-e, akkor még most is kinyílik a bicska a zsebemben. Nem lehet általában kijelenteni, hogy van bennünk részvét!
Szóval visszatérve a könyvhöz állatkísérletek is bizonyítják, hogy a zsúfoltsággal nő az  agresszió, ami kínig fokozódik, amikor barátian, udvariasan próbálunk viselkedni az idegenekkel. Minél nagyobb egy város, annál nagyobb az általános barátságtalanság. Tulajdonképpen a többi  soron következő probléma gyökere is a túlnépesedés.
Amikor még a tudományos híradók nem a kánikulának a szilikonmellekre gyakorolt hatásáról szólt, láttam a tévében egy ilyen kísérletet, ahol az egerek egy dobozban összezárva szaporodtak. Eleinte jól elvoltak, aztán némelyik agresszívebb lett, végül mind megbolondult, folyton egymásnak ugrottak. Megrendítő volt.

2. Az élettér pusztítása

Versenyfutás önmagunkkal

Az érzelmek fagyhalála

Genetikai hanyatlás

A tradíció lerombolása

A dogmák ereje

Atomfegyverek

Összefoglalás

Most mennem kell, de még nincs vége...

Sűrű volt a hétvége, nem jutottam géphez, de most bepótolnám a dolgot.

Jó egészséget, sok-sok türelmet, szeretetet, jó gyerekeket (nem egyengyerekeket!), normális szülőket kívánok őszintén a lelkiismeretes pedagógusoknak!

Azoknak pedig, akik szemem láttára (bár ő nem látott engem) azt üvöltik a gyerekemnek, hogy "Szívódj fel!", hasonló jókat kívánok.

Ma is meglátogattam a Ráday utcai intézményt. Korábban értem oda, mint múltkor, nem is volt olyan meleg, sem akkora sor (persze, múltkor hónap eleje volt), de azért éppoly nyomasztónak éreztem. Ez alkalommal 2 perc alatt hozzájutottam a sorszámhoz, másfél óra múlva pedig kifelé jöttem.

Az ügyintéző kedves volt. Persze, az egyik papíromat pótolni kell, mert nem jót vittem. Kaptam újabb időpontot, addigra viszem a papírkámat, és előbb-utóbb lesz valami kötelező tanfolyam is. Ha véletlenül megyek interjúra, és kérek igazolást, havi 5 alkalommal megtérítik az utazásomat(!), kapok jegyet. Hát, köszönöm, ez annyit ér, mint halottnak a csók! Mert a havi 5 alkalmon kívül - ha behívnak egyáltalán interjúra - azért elmegy az ember vásárolni, orvoshoz - amíg tud-, a gyerek ügyeiben stb. Most vagy mindig bliccelek az interjúkat kivéve, vagy veszek egy bérletet - 30 jegy ára -, és akkor nem tudok jegyeket gyűjtögetni, hogy megtérítsék. Erről ismét eszembe jutott, hogy tulajdonképpen a munkanélküliek is kaphatnának kedvezményes bérletet.
Az biztos, hogy én szívesebben vennék teljes árút a rendes fizetésemből!

Megkérdeztem, milyen esélyem van. Azt mondta az ember, hogy a legutóbbi statisztika szerint átlag 3 évig keresgélnek, és szerinte ez nem javult. Kár volt megkérdeznem! Letörtem, mint a bili füle. 

Megkerestem pár barátomat, hogy ha tudnak állást szóljanak nekem/értem pár jó szót. Mindenki együttérző volt, adtak néhány jó tanácsot, némelyek olyan helyzetben voltak, hogy ennél többet is tudtak tenni. Adtak 1-2 nevet, e-mail címet, ahova érdemes jelentkezni.
Azóta az egyik barátom, hívott, hogy ha tudok állást szóljak neki/érte. :(
A másik helyen voltam interjú(ko)n, és egy hónapnyi tornáztatás után ma megmondták végre, hogy nem vesznek fel. Legalább nem tartanak tovább bizonytalanságban. Apró örömök az életben.
Alig raktam le a telefont, egy volt kollégám hívott, és mondott egy e-mail címet, ahova küldjek önéletrajzot! Van még remény. 
Sajnos senki nem ígér semmit, de azt legalább betartják. Nem csodálom, ki az aki manapság bármit biztosan tud a jövőről? 

Úgy néz ki, hogy lesz szabadidőm, ezért elhatároztam, hogy kialakítok egy napirendet, hogy ne folyjon el az időm. Rakok bele vásárlást, takarítást, csokievést, nyelvtanulást, tornát, olvasást. Tovább nem jutottam, mert nem volt rá időm. :)

Írtak a csajok, hogy találkozni kéne. Visszaírtam, hogy én ráérek, és szívesen dumálnék velük.

Azért nem vagyok nagyon feldobva, hogy a legbiztosabbnak tűnő helyből semmi sem lett. Ha tudnám, hogy 3 hónap múlva lesz melóm, még élvezném is az itthon létet, de így... A család miatt tartom magam, nem akarok nekik nyavalyogni, így is aggódnak anyámék, hogy mi lesz velünk. Hol lelkesítenek, hol vigasztalnak, de egyiktől sem leszek jobban, sőt a vigasztalástól majdnem sírok. Én sem tudnék magamnak semmi lelkesítőt mondani. Azt hiszem, az a legjobb, ha elküldöm a pályázatokat, és a továbbiakban nem is foglalkozom a dologgal. Leginkább rajtam múlik, hogy érzem magam ebben a helyzetben, én meg inkább jól érezném magam, mint rosszul. Na, ezért is lesz jó a csajokkal találkozni.

Gondolkodtam külföldi melón is, de őszintén szólva, nem gondolom, hogy annak nagyobb az esélye. Azért nézek valami EU-s állásportált. Ha bárkinek van ilyen tapasztalata, örülnék, ha megírná.

Én mindenesetre igyekszem óvatos lenni. Nem szívesen vásárolok kártyával, a közösségi oldalakon a lehető legkevesebb adatot teszem közzé magamról, nem írom ki, mikor hova megyek.
De akkor mégis hogy intézi el a Németh Lajos, hogy abban a pillanatban, amikor kilépek a kapun, hogy a gyerekemért menjek, rám szakadjon az ég, és akkora esőcseppek essenek, hogy azt sem tudom, ez eső vagy már jég???!!!

U.i. Már mondták páran, hogy nem akkor mennek nyaralni, amikor én, mert nem szeretnek megázni.

Röviden: egy férj, két gyerek, két diploma, no állás.
Ma elmentem a munkaügyi központba regisztrálni. Előbb szeretett volt-munkahelyemen kellett elintéznem valamit, ezért csak 11 körül értem a Ráday utcába. A sor már az utcára ért, kellett volna vinnem napozókrémet, bár lehet, hogy egy pléd is elkelt volna meg szalmakalap. Viszont nálam voltak a bizonyítványok és munkahelyi igazolások, amikre végül nem volt semmi szükségem.
Szóval beálltam a sorba, ami sorszámért (!) állt. Kb. egy órát álldigáltunk, nők, férfiak minden korosztályból. Nem mondom, hogy barátságok szövődtek, mert ahhoz nem volt elég vidám a helyzet, meg aztán a nap is sütött kegyetlenül. Végül sorra kerültem.
Az ügyintéző hölgy elkérte a személyi igazolványt, lakcímkártyát, TAJ-kártyát, adott egy jegyzőkönyvet és egy időpontot, hogy mikor menjek vissza, mert ma nagyon sokan vannak. A papíron az állt, hogy 8:30 és 10:00 között. Naívan megkérdeztem, hogy mikor vannak kevesebben, mire azt felelte: "Van, aki már fél nyolckor ideáll."
A következő "randevúnkra" ezeket kell vinnem:

• személyi igazolvány, lakcímkártya
• adókártya, TAJ-kártya
• "Igazolólap az álláskeresési járadék és álláskeresési segély" megállapításához, 4 évre visszamenőleg
• "Munkáltatói igazolás a munkaviszony megszűnésekor", 4 évre visszamenőleg
• "Adatlap a bíróság által meghatározott tartási kötelezettségekről", na legalább ez nem érint
• Társadalombiztosítási - OEP igazolvány, az a kis helyes rózsaszín
• Legmagasabb iskolai végzettséget igazoló bizonyítvány, a szakképesítéseket igazoló bizonyítványok, okiratok
• ha gazdasági társaság tagja, társasági szerződés
• ha az ellátást folyószámlára kéri, a folyószámla kivonat, illetve szerződés
• vállalkozó... nem érint
• passzív táppénz, Gyes, Gyed, Gyet idejéről igazolás
• ápolási díj, rokkant nyugdíj időtartamáról igazolás

No, ezt már összeszedni sem kevés, de megéri, mert majd jól találok valami remek helyet! Utcáról!
Vegyes érzéseim vannak. Legalább van, hol laknom, legalább egészségesek vagyunk, legalább süt a nap, legalább itthon vagyok egy kicsit a gyerekekkel, legalább nem verjük költségekbe magunkat a lerobbant kocsi miatt (=leállítottuk és vége), de a franc egye meg, legalább megélnénk belőle!