Úgy alakult, hogy nyaraláskor a gyerekek összehaverkodtak a szomszédban lakó gyerekekkel, és az apukák együtt főztek harcsapaprikást, amit a pecázásból hozott kisfiam az apjával. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a harcsát a tó tulajdonosa fogta, mert a fiúk horgász felszerelése arra nem volt alkalmas, de azért ők is fogtak halat, csak visszadobták. :) Együtt vacsoráztunk, aztán a gyerekek együtt csellengtek a szomszéd gyerekekkel, jó volt. De most jön a csoda.
A nyaralás után a csajok facebookon tartották a kapcsolatot, sőt a lányom említett valami meghívást, és komolyan is gondolták.És valóban, egyik nap felhívtak és meghívták a lányom a 250 km-el távolabb található otthonukba egy hétvégére. Mivel megbízható, rendes embereknek tűntek, igent mondtam. Aztán beindult a nagyszülői "aggódó gépezet". Hogy tehetek ilyet? Nem is ismerem ezeket az embereket, csak egy hetet töltöttünk együtt. Pont oda? Egy ekkora gyereket? Egyedül? ( Nem, nem egyedül, a két lánygyermekes apuka Budapesten dolgozik, és hétvégén hazavonatozik. Vele ment volna a lány. ) És mi lesz, ha ...?
Gondoltam jobb a békesség, meg aztán rám is hatott az aggódás, különben is "mit számít" 10 e Ft, elkezdtem a közeli nagyvárosban szállást keresni, hogy ott is legyek meg nem is. Amikor megemlítettem, hogy mégsem vonatoznának, hanem mi visszük őket, hamarosan felhívtak, hogy akkor ne keressek semmit, elférek én ott az öcsivel, nyugtunk lesz(!), ne aggódjak. Hát ekkorra már elég kínosan éreztem magam. Ilyen rendes emberek, én meg itt bonyolítom a helyzetet, de nem mondhattam vissza, mert ott aggódtak a nagyszülők. Rövid tipródás után elfogadtam a meghívást, igyekeztem olyan hasznos dolgokat venni, ami nekik nem terem meg a kertben és elindultunk.
Fantasztikusan jól éreztük magunkat, kisfiam sírt, amikor haza kellett jönni, és remélem, a háziak sem érezték magukat rosszul. Nagyon kedvesek, szívélyesek voltak, amihez a fővárosban egyáltalán nem vagyunk hozzászokva (a gyerekek is zavarba jöttek tőle). Saját kertjükben termett dolgokból főztek, de olyan terülj-terülj asztalkám volt, hogy végig sem tudtuk kóstolni. Próbáltuk kivenni a részünk a munkából, de nem engedték.
Én városban nőttem fel, persze a gyerekink is, hatalmas élmény volt a csendes falu, a csirke hajkurászás, a békák az esti utcán, a közeli horgásztó, a falunap stb. Azt is láttam, hogy igaz, hogy kb. 5-ször akkora házban laknak, mint a mi lakásunk, de iszonyú sokat dolgoznak, hogy minden rendben legyen, és rendben is van. És egyáltalán nem volt bennem semmi irigység, csak a csodálat és a kíváncsiság. Kicsit olyan volt oda-vissza, mintha egy idegen kultúrával ismerkedne az ember.
Szóval ezúton is köszönöm a barátainknak ezt az élményt! Hamarosan kitalálunk valamit, hogy lehetőségeinkhez képest viszonozzuk.
